A Kaposújlaki Családi Kör Egyesület blog bejegyzése a 2017. áprilisi forgatásról:
https://csaladikor.blog.hu/2017/04/26/izorzok_kaposujlakon
„Ahány ház, annyi szokás” – töretlen az Ízőrzők sikere
(Pozderka Ivett – dunatv.hu – 2009. július)
Az Ízőrzők már évek óta a Duna Televízió egyik legkedveltebb műsora. Nézőink hétről-hétre telefonok és levelek tucatjaival bombáznak minket, hogy elkérjék a műsorban bemutatott házias ételek receptjeit. A következő interjúval, és az ingyenesen letölthető receptekkel nekik kedveskedünk.
Róka Ildikóval, az Ízőrzők című műsor szerkesztőjével Pozderka Ivett beszélgetett.
Milyen céllal indult útjára az Ízőrzők?
Az Ízőrzők című sorozatot 2007-ben indítottuk azzal a céllal, hogy a vidék házias ízeivel, hagyományos ételeivel megismertessük mindazokat, akik szívesen nyúlnak vissza a gyökerekhez, és egyszerű, olcsó, helyben hozzáférhető alapanyagokból szeretnének egészséges ételeket készíteni.
Kik a készítői, hogyan telik egy-egy forgatás?
A műsor stábja mindössze két személyes: Móczár István rendező-operatőr és jómagam (Róka Ildikó, szerkesztő – szerk.) Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy bensőséges, jó hangulatú forgatásaink vannak. A baráti légkör számunkra, készítők számára is nagyon fontos, hiszen a műsorban szereplők általában saját konyhájukba engednek be bennünket, ami már önmagában is bizalmi viszony, ez tőlünk is megértést, nyugalmat, türelmet kíván. Igyekszünk ezeknek megfelelni, hogy oldjuk azt a feszültséget, amely óhatatlanul a legtöbb résztvevőben felmerül, hiszen a kamera, és így ország-világ előtt kell megmutatni főzőtudományukat.
Hogyan épül fel a műsor?
A kisfilmek település központúak. Először megmutatjuk, hogy az ország melyik tájegységében járunk, melyek a legfőbb látványosságai, majd rátérünk arra, milyen étkezési hagyományokkal rendelkeznek. Általában hat ételt mutatunk be egy műsorban, közben pedig felvillantjuk a néprajzi hagyományokat, látnivalókat, kirándulási lehetőségeket.
Mi alapján esik egyik vagy másik tájegységre a választásuk? Volt-e már olyan, hogy egy néző jelentkezett, ő bizony szívesen megmutatná főzőtudományát a nagyvilágnak is?
Sokszínűségre törekszünk, így igyekszünk az ország minden megyéjébe eljutni, hiszen így tudunk mindig újabb és újabb ételeket felkutatni. Általában mi magunk keressük fel a helyszíneket, sokszor néprajzosok segítségét kérve, de persze már arra is volt példa, hogy a műsort látva jelentkezett valaki, hogy ő is szeretne benne szerepelni. Így készülhetett el nemrégiben a Tótszerdahelyen forgatott epizód.
A magyar ételeken kívül még milyen ízvilágokba nyerhettek bepillantást?
A magyarság ételein túl több alkalommal mutattuk be a hazánkban élő nemzetiségek sokszínű gasztronómiáját is: így horvátok, szlovákok, szerbek, svábok lakta településeken is dolgoztunk már.
Mi volt a legemlékezetesebb forgatás?
Nem lenne igazságos egy helyszínt kiemelni, és őszintén mondom, hogy sehol, soha nem volt rossz tapasztalatunk. Mindenhol kedves, barátságos emberekkel ismerkedtünk meg, akik fontosnak érezték, hogy megmutassák magukat, és gasztronómiai tudásukat.
Gondolom, számos tanáccsal is ellátják ilyenkor a stábot…
Hát igen… Pont azért is érdemes az Ízőrzőket nézni, mert sok apró ötletet kaphatunk, amelyet a hétköznapokban is kipróbálhatunk. Például legalább ötféle módszert bemutattunk már arra, hogy készítsük a habarást, hogy ne csomósodjon meg a levesben. Vagy, hogy a sót ne a legelején tegyük a húsos ételbe, mert akkor nehezebben puhul át. Találkoztunk egy nénivel, aki azt tanácsolta, hogy a kelt tésztát ne tejjel, hanem langyos tejföllel dagasszuk, úgy sokkal finomabb lesz. A rétesnek számtalan változatát elkészítettük már, de sohasem egyformán. Hihetetlen, hogy milyen sokszínű tudás van egy-egy étel mögött. Legutóbb például kidagasztás után a gyúródeszkához csapdosták a tésztát, mert akkor szebben lehet nyújtani. Egy másik helyszínen a kelt pogácsatésztát verték meg nyújtófával az asszonyok. És még sorolhatnám az ötleteket, amelyekkel elkápráztatnak bennünket…
A műsorban elhangzott recepteket írásos formában is összegyűjtötték, amelyek most a dunatv.hu oldalról is letölthetők. Arra gondoltak, hogy szakácskönyv formában is kiadják ezeket?
Természetesen minden receptet lejegyeztük, hiszen a nézők állandóan bombázzák elsősorban a Duna Televízió Közönségszolgálatát, de bennünket is gyakran megtalálnak egy-egy kérdéssel. Sokan szeretnék kipróbálni a műsorban látott ételeket, és mi szívesen megosztjuk bárkivel ezeket a recepteket. Gondolkoztunk azon, hogy idővel szakácskönyv formájában is megjelenhetnének a vidék házias ételei, de aztán úgy döntöttünk, hogy mi elsősorban filmesek vagyunk, így ez elmaradt… A kép és az írott recept ebben a műsorban egyaránt fontos, és jól kiegészítik egymást. Bárki láthatja, hogy például egy kelt tésztát, vagy rétest milyen állagúra kell kidolgozni, hogy a legjobb legyen, a receptek pedig segítenek a hozzávalókban, a mennyiségek meghatározásában, és nem kell állandóan visszatekerni a filmet főzés közben, ha nem emlékezünk valamire.
Gondolom, Önök is sok hagyományos receptet elsajátítottak már az évek során… Ezeket a gyakorlatban is ki szokta próbálni?
Mindig gazdagodunk valamilyen újabb ötlettel, finom ízzel, amelyeket szívesen megmutatunk családunknak, barátainknak. Eddig még nem volt panasz. Tény, hogy a műsornak köszönhetően mindig valami újdonságot készítünk, hiszen még így sincs elegendő alkalom arra, hogy mindent kipróbáljunk, amit szeretnénk. Én magam is gyűjtöm a nekem leginkább tetsző recepteket, már kezd szétfeszülni a vastag mappa, ahova lefűzöm ezeket. De sebaj, majd nyitok egy újat! Egyébként mindketten szeretünk főzni, gondolom, ezért is szeretjük annyira ezt a munkát. István elsősorban a bográcsos ételek mestere, de nagyon finom húsos ételeket készít a konyhában is. Minden mással én próbálkozom, főleg a tésztafélék sütése a kedvencem, de a különleges betétekkel készülő leveseket is rendre kipróbálom.
Mi lehet a műsor töretlen sikerének a titka?
Elsősorban az ínycsiklandó ételek vonzzák a nézőket. Legalább ennyire fontos, hogy egyszerű, hiteles emberek mutatják be a recepteket, akik maguk is készítik azokat. Nincsenek sztár-allűrök, smink, minden úgy igaz, ahogy azt a nézők látják. Vannak, akiket a főzés hidegen hagy, mégis szívesen nézik a műsort, mert kíváncsiak arra a településre, ahol járunk. Igyekszünk kedvet adni ahhoz, hogy személyesen is ellátogassanak ezekre a helyekre, és nézzenek körül, hiszen érdemes. A műsor sikerével kapcsolatban még annyit jegyeznék meg, hogy különböző fórumokat is nyitottak az Ízőrzők szerelmesei, ahol minden bemutató után újabb bejegyzések jelennek meg. Örülünk a pozitív visszhangnak, de ez egyben figyelmeztetés is, hogy nem ülhetünk kényelmesen hátradőlve a babérjainkon. Szeretnénk mindig újabb, sok néző számára érdekes helyszínt és ételsort bemutatni, hiszen a téma szinte kimeríthetetlen. Nem célunk, hogy ugyanazt az ételt több műsorban is bemutassuk, de sokszor előfordul, hogy egy receptnek másféle változatát készítik nekünk, és hogy a régi, hagyományos ételt ma már kicsit másképp készítik a vidéki háztartásokban is. Arról nem beszélve, hogy a főzés tudományára különösen érvényes a mondás: „ahány ház, annyi szokás”.
Miért érzi fontosnak, hogy a vidéki ízeket ma is ismerjék az emberek?
Néhány üdítő kivételtől eltekintve idős emberek készítik ezeket az ételeket. Ők sokszor mesélnek arról, hogy a saját családjukban is csak kevesen ismerik a hagyományos recepteket. Pedig a legtöbb olcsó, kevés alapanyagból készül, ami könnyen hozzáférhető, és nem utolsó sorban gyorsan elkészül. Nagyon sok olyan étel van, ami napokig eltartható, előző este előkészíthető, vagy ha sokáig is fő, közben nyugodtan lehet mást csinálni, a munka, amit rá kell szánni, minimális. A gond az, hogy sokan elszoktak attól, hogy ne a kész étekhez nyúljanak. Fontos, hogy ezen a szemléleten változtassunk. Ki kell törni az ízfokozók, az ártalmas adalékanyagok világából, és friss, finom, hazai ételeket készíteni. Higgyék el, megéri próbálkozni! Már csak mindannyiunk egészsége érdekében is!
Lázár Fruzsina – Magyar Nemzet -2007. november
Lábatlan tészta, krumpliprósza
Ettek Önök már gánicát? Tudják-e, hogyan készül a savanyú bürkés borsóleves? Hallottak az ízletes hazai halfajtáról, a gardáról? Ha nem, akkor, nézzék Móczár István és Róka Ildikó Ízőrzők című sorozatát a Duna Televízióban. Amennyiben az érdekli a kedves nézőt, miként készül a boszorkányos, a vézás és a rátétes hímzés Buzsákon, vagy hogyan fűzik a gyöngyöt a Sárköz fővárosában, Decsen, akkor kapcsoljanak – szintén a Dunán – a filmes alkotók Hagyományőrzők című filmjének soron következő epizódjára.
A gyorséttermek világában, az olasz, az amerikai, a mexikói gasztronómiai csodák bűvöletében jól jön egy olyan televíziós sorozat, amely emlékeztet rá, hogy a hazai konyha három hagyományos, ízletes alapanyaga, a káposzta, a gabonafélék és a burgonya.
Persze, az arány tájegységenként változik – kezdi Róka Ildikó. Somogyban például rengeteg babos ételt készítenek. Nem véletlenül. A háborúk, az éhínségek idején a somogyiak szinte minden eledelének – leves, főétel, sütemény – bab volt az alapanyaga. Az Őrségben, pedig, ahol a sorozat legújabb része készül, a hajdinát főzik, sütik „hetvenhétféle” változatban. Az ötvenes években, a padláslesöprések alkalmával egyedül az értéktelennek ítélt hajdinát – más néven pohánkát – hagyták meg jogos tulajdonosaiknak. Így az asszonyok megfőzték levesnek gombával, főételnek hagymás zsírral, de készítettek belőle édes málét is, amelyet nyáron friss, télen aszalt gyümölccsel szórtak meg.
Folyók, tavak mellett, pedig a halat fogyasztották megannyi változatban, paprikás lisztbe mártva, kirántva, vagy éppen jó csípős levesnek megfőzve.
Az Ízőrzők Tihanyban készült epizódjában egy idős balatoni halász mesélte el, hogy ősszel, amikor a víz hűlni kezd, a garda nevű hal rajokban vonul a tóban. Annak idején a hegytetőről figyelték, hol „úszik” a sötét folt a víz felszíne alatt. Miután kifogták a zsákmányt, tüzet raktak a tó partján, megtisztították a különös nevű pikkelyeseket, szelencebotra tűzték és parázson megsütötték. A maradékot káposztalevélbe göngyölték, hogy tovább „gyöngüljön”.
Szerintem a mai fiatalok közül nem sokan kóstoltak gardát, a hajdináról nem is beszélve.
És valószínűleg, már nem is fogják – folytatja Móczár István. Ezeket az ételeket általában csak az idős, vidéki emberek ismerik, készítik. Az Ízőrzőkben az eltűnő félben levő finomságokat szeretnénk megőrizni az utókor számára. Ki tudja, talán egyszer újra népszerű étek lesz a savanyú bürkés borsóleves, a lábatlan tészta, a krumpliprósza vagy a gánica.
Hogyan győzik meg a falun élő asszonyokat, hogy főzési tudományukat a kamerának is mutassák meg?
Először mikrofon, felvevő nélkül látogatunk el a kiszemelt településre, könnyebben megnyílnak az emberek, ha korábban már találkoztunk, és, természetesen, azt is megígérjük, hogy nem fogjuk felfordítani a lakást. A forgatás során nem csak ínycsiklandó falatokat készítenek a szereplők, hanem mesélnek a falu múltjáról, a saját fiatalságukról. Káprázatos történeteket hallottunk, csodálatos embereket ismertünk meg. A közel nyolcvan éves kustánszegi Mariska néni, aki, nagybetegen maga neveli a két unokáját, panaszáradat helyett azt mondta, a fiataloknak üzeni, hogy mindig legyenek vidámak, gyógyszert soha ne szedjenek, ellenben igyanak meg minden nap egy kupica bort, és reggel este egy-egy pohár langyos vizet. Ő is ezt a receptet használja. Így aztán azt sem bánja, hogy a lépcsőn, bizony – a lába már nem bírja – négykézláb kell felmásznia.
Kétszemélyes stábjukban Móczár István az operatőr és a rendező, Róka Ildikó a szerkesztő és a gyártásvezető. Mióta dolgoznak együtt?
Huszonkét éve. Siófokiak vagyunk, annak idején mindketten a Siótour-nál dolgoztunk. – emlékszik vissza Róka Ildikó. István fő irodavezető, én pedig rendezvényszervező voltam. A filmezés kezdetben csak hobbi volt. István a Magyar Független Filmesek Szövetségének a tagjaként filmklubot vezetett. Előadásokat hallgattunk, filmeket néztünk, aztán magunk is megpróbálkoztunk a mozgóképkészítéssel. Az első animációs munkám – veszi át a szót Móczár István – rengeteg díjat nyert külföldön. Amikor Siófokon 1989-ben megalakult az első hazai kereskedelmi televízió, mindketten főállású tévések lettünk. Elsősorban idegenforgalmi témájú filmeket forgattunk, de jó néhány balatoni tájkép-etűd is kikerült a kezünk alól. Ezeket már a frissen létrejött Duna Televízió kísérleti adásaiban láthattuk viszont. Később Buglya Sándor mellett dolgoztam. Tőle lestem el a filmezés sokféle fortélyát. A későbbi ismeretterjesztő sorozataink közül a Magyarország kincseiben ötperces epizódokban hazai várakat, kastélyokat, templomokat, arborétumokat, tanösvényeket mutattunk be a nézőknek. A Régi idők tanúit templomromokról forgattuk.
Manapság csak a nagyon elszánt filmesek készítenek ismeretterjesztő, értékőrző sorozatokat.
Semmi pénzért nem hagynánk abba – veszi át a szót Róka Ildikó. A falusi emberekkel való találkozás életre szóló élményt ad. Rengeteget tanulunk tőlük, és nem csak a főzési tudományukat, a derűjüket, a bölcsességüket is megörökítjük, továbbadjuk. Annál nagyobb öröm, pedig nincs, mint amikor azzal hívnak fel minket – például a balatonalmádi Szabó-pékségből -, hogy a film vetítése után még külföldről is ellátogattak a boltba kenyeret vásárolni.
Élet és Irodalom – Grecsó Krisztián 2010. december 23. (Ízőrzők, Duna Tv)
Azt írta Szekfű Gyula nevezetes könyvéről Schöpflin Aladár a Nyugatban: „Nyilvánvaló, hogy a magyarság-fogalom nem szellemi tartalmakat jelent, hanem magatartást. A szellemi tartalom hány változáson, a gyökerekig ható átalakuláson ment át a lovas-nomád kortól máig, kereszténységen, renaissanceon (…) át milyen idegen hatások formálták! (…) A magatartás, amely ezeket a tartalmakat fogadta, egységes és állandó maradhatott. Messze távlatból is láthatjuk, hogy állandó is volt, ahogy a kívülről jött tartalmakat fogadta. (…) Ezer éven át egy másik, a folytonos faji asszimilációval párhuzamos szellemi asszimiláció is folyt ezen a földön, amely a mi hazánk. Európát asszimilálta magához a magyar.” 1940-ben vagyunk, szorongatott év, „zavar és bizonytalanság” volt, ahogy S. A. írja.
De hála az égnek, most nincs se zavar, se bizonytalanság, csak azt nem tudom, hogyha karácsonykor megint azt hallom a tágabb család ilyen-olyan vacsoráin, mikor a pálinka és a családi kiszerelésű sör már megoldotta a nyelvet, hogy láthatom, kik miatt van ez, akkor mit mondok majd. Hogyan engedje a magyar ember a gyerekét a megrontók és a megrontottak közé, elfertőződik a magyarsága neki, szegénynek, ha nem buzi lesz, akkor, itt kicsit szünet, zsidó, összekeni a baj, mint a sár. Ne szóljak semmit, ahogyan a családi béke ügyében kollaborálni szoktam, és félrészeg vagy tán egészen az tekintettel kinézek a sötét alföldi határba – zörög a fagyott gyöpön az ördögszekér -, vagy előtte gondoljam végig, hogy Mária szent országában hogyan lehet szeretni önmagunkat. Mitől magyar az a kötözni való kamasz, akit annyira féltenek becsületes szülei az idegen hatástól? Hogy elmegy, aztán haza se jön, a faluba persze, hogy nem, de tán még az országba se. Nagy dilemma: elmenni, maradni, te csak tudod, mondják, és megszorítják a vállam – közben valaki tesz még ropit a viszkispohárba -, nem baj, mi azért szeretünk, és tényleg szeretnek. És én is tényleg szeretem őket. Szóval, ha megkérdezi az a kamasz, mit jelent magyarnak lenni, hogy nyelvében vagy szívében él-e a nemzet, mit mondok majd neki?
Meg merem-e pendíteni, hogy nekem a be- és az elfogadás jelenti a magyarságomat, hogy csak valakikkel együtt és valamihez képest tudok valamilyen lenni, és emiatt az, aki én vagyok, nem tud bekoszolódni, elromlani, nincs mit félteni rajta, mert ahogy Pál apostol mondta, attól csak több lesz. Hogy nekem megdobbant tőle a szívem, mikor a házunkban született és itt nevelkedett vietnami kislány kokárdát tűzött, és tüzes hangon, minden akcentus nélkül szavalt a leboruló unokákról a Szitakötő utca sarkán. És régen láttam olyan legényest, mint amit a Csillagszemű táncegyüttesben adott elő az a legény – az a mandulavágású szemű. Hogy az országot úgy kell szeretni, hogy először is ismerjük, és akarjuk tudni a múltját. Benne legelébb a sajátunkat. Mert voltak és vannak nekünk nagyszüleink. És ők a mi hazánk.
Mikor rendhagyó órát tartok valamiféle polgárinak nevezett gimnáziumban, rendre fölajánlom, hogy kap egy ötöst, aki megmondja, hogyan ismerkedtek meg a nagyszülei. Szegyig ér ottan a Nagy-Magyország térkép, vármegyék a termek, és ispán az igazgató, de még egyetlen ötöst az életben ki nem kellett osztanom. Hát akkor miben akarjátok magatokat megfüröszteni, jó magyarjaim, ha nincs meg a saját múltatok?
Hámlik csöndben a vakolat, mint az égett bőr. Ha nemzetiségeinket nem szeretjük, magunkat, a hozzájuk fűződő viszonyunkat sem állhatjuk. Tótia fővárosában tette föl a kötelező statisztikai kérdést a tanár: ki érzi magát valamilyen nemzetiséghez tartozónak? Egy színes bőrű kislány jelentkezett, hogy ő. És milyennek, kérdezte a tanár, kis szünet, nézett az osztály, hogy vajon, a lány meg egészen természetesen azt felelte, tótnak. Merthogy az volt. Az anyja tót népdalokat énekelt neki, és rendes kolbászt gyúrt, erőset, mint a patkányméreg, és szilvapálinkát ivott, és tudta, mennyi máj kell a cigánkába.
És akkor meg is jöttünk. Talán a gyomrunkon keresztül még lehet szeretni a hazát, a szűkebbet legalább. Mert ki emlékszik már arra, hol lakott Árpádharagoson az a jó zsidó orvos, aki ingyen gyógyította a magyar parasztokat, merre élt az utolsó drótos tót, és ki volt Tevan Andor. De a régi konyhák tapasztalt asszonyai még tudják, hogyan abáltak arrafelé. Csólyospáloson meg: hogy milyen a jó fánk, Méhkeréken a palacsinta.
Az Ízőrzők című műsor gebinben készül, kapja a Duna Tv, mint az elnököt, egyszerű valami. Kifárad a stáb a faluba, kerítenek néhány hagyományőrzőt: táncost, kertészt, fafaragót, elmondják, mikor épült a templom, aztán elindulnak a konyhába. Rendben is van ez, nem kell túlbonyolítani, mert a kép hiteles, mai falusi konyhák: horgolt falvédő, a mikró tetején kerámiaemlék Hajdúszoboszlóról. A közeliken: húsos ujjra gyógyult hitvesi gyűrű, apró fekete folt a zománcos láboson. És valódi mondatok, reménykeltően igaz és szép minden. A papa odaveszett a negyvenes háborúban, azért sütötték a nagy szegénységben ezt a krumplis lángost. Vagy: „ha a saláta megöregszik, nem jó, mert magra megyen”.
Porrogszentkirályon Balázs Lászlónét csókoltatjuk, és könyörögve kérjük, magunk és a szerkesztőség nevében, főzzön még abból a gombócos káposztalevesből! Csólyospálosra Szögi Istvánnénak küldenénk üdvözletünk, áldja meg az Isten a túrós töltött fánkjáért! Méhkeréken, szeretett szűkebb hazánkban Pojendán Lászlónét köszöntjük, fél kezünket adnánk a kapros töltött palacsintájáért! És reméljük, ha már nekünk nem jut mindebből, az unoka megkóstolja, és legalább a szája íze megmarad. És talán egyszer, egy régen érzett íz, a távoli jövőben, fölhozza benne az emlékeket. Akkor pillanatra nem hőzöng (egy főre jutó Nobel-díj, ezer év, szóda, gyufa, helikopter stb.), hanem villanásra érti, tudja majd a saját sorsát.
Balatoni Futár 2011. november – Kozma Ani–Süli Ferenc:
Balaton-díjas a Róka Ildikó – Móczár István alkotópáros
Róka Ildikó és Móczár István neve ismerősen cseng csaknem minden, az ismeretterjesztő filmeket kedvelő honfitársunk számára. Alkotásaik bejárták az országos tévécsatornákat, vetítették helyi televíziók, de a videotékák és a családi gyűjtemények polcain is megtalálhatók kisfilmjeik.
Róka Ildikó születése óta a Balatonhoz kötődik: Siójut, Siófok és a magyar tenger elválaszthatatlan része életének, míg a művészet iránti vonzódást genetikai úton örökölte.
A táj, a környezet az Ungvárról származó, Balatonszabadiban gyökeret eresztő Móczár Istvánt is csakhamar megfertőzte – a közös szenvedély pedig meghatározta további életútjukat.
Móczár István az Országos Független Film Szövetség tagjaként profi operatőrök és rendezők mellett leste el, tanulta meg a szakma fortélyait, majd megalapította a siófoki filmklubot.
Először az ország első kereskedelmi televíziójában híradós anyagok, riportok, magazin műsorok készítőjeként olvashattuk a rendező-operatőr és a szerkesztő-riporter nevét a stáblistán, ám hamarosan az állami televíziót is meghódították. S mivel a Sió Tv időközben átalakult, a páros életében a napi műsorgyártást felváltotta a gasztronómiai-, a játék-, az animációs- és dokumentumfilm gyártás.
Saját vállalkozásban készített balatoni témájú alkotásokkal, néprajzi- és portréfilmekkel tűntek fel a Duna TV képernyőjén – már a csatorna kísérleti adásaiban – is, később „Magyarország kincsei” címmel tudományos ismeretterjesztő kisfilmekben mutatták be természeti és kulturális örökségünket. A hazai templomokat, várakat, kastélyokat, arborétumokat, tanösvényeket végigjáró műveiket újra és újra műsorra tűzik a televíziók.
Napjainkban is számos képzőművészről, népművészről, alkotó emberről készítenek portréfilmeket. Ízőrzők címmel varázslatos, elbűvölő magyarországi tájakra kalauzolják el az érdeklődőket, bemutatva a régióra jellemző ételek készítési fortélyait.
A páros csaknem negyed évszázada folyamatosan szerepel alkotásaival a hazai és nemzetközi filmfesztiválokon – eddig hatvankét díjat vehettek át, s nincs kétségünk afelől sem, hogy az elismerések száma tovább gyarapodik.
A közös munka mellett Móczár István más, rokon műfajokban is kipróbálta már magát. Lelkesen, örömmel fotózik: fényképeit több országos és nemzetközi kiállításon is megismerhették a tárlatlátogatók, csakúgy, mint egyedi technikával készült modern festményeit.
A kamera és ecset mellett gyakran ragad tollat, hogy abszurd humorával, szójátékaival megnevettesse olvasóit. Először csak cetlikre, diktafonra, füzetekbe gyűjtötte ötleteit, melyekből három könyv is született. Egyik „tudománytalan”, ám rendkívül szórakoztató alkotását éppen a magyar tenger ihlette.
A Balaton-díj jelentős erkölcsi elismerése Róka Ildikó és Móczár István munkásságának. A balatoni közösség díja, mellyel azt kívánják jelezni, hogy az alkotóknak érdemes szűkebb és szélesebb pátriánk sokszínű művészeti, történelmi, néprajzi, kulturális és természeti értékeivel foglalkozni, azt magas szinten bemutatni.
– Amikor az elismerésről szóló hírt először meghallottuk, azt gondoltuk: ez biztosan tévedés lehet. A második gratulációnál bár kicsit kétkedve, bátortalanul, de elkezdtünk örülni. Nem sokkal később hivatalos formában is értesültünk a Balaton-díjról, és elkezdtünk töprengeni – vajon mit is jelent ez számunkra. Szeretett tavunktól mindig csak szépet: testünknek-lelkünknek megújulást, az otthon melegét, a hazatérés örömét kaptuk. Munkánk legszebb fejezeteit jelentette, hiszen a Balatonnál hálásabb témát – televízióban, képzőművészetben, fotókon, vagy akár írásban – keresve is nehéz találni. Bizonyára ez az oka, hogy annyi év után még most is rácsodálkozunk színeire-fényeire, mintha csak először látnánk! Köszönjük a díjat mindazoknak, akik erre bennünket méltónak találtak. E fontos és rangos elismeréstől függetlenül is azt ígérhetjük: amíg lehetőségünk lesz rá, továbbra is próbáljuk minél több embernek megmutatni a „Tündéri Balaton” szépségeit – vallanak ars poeticájukról az alkotók.
Az „ÍZŐRZŐK”-ről nyilatkoztuk 2012-ben:
Sokszor kérdezik tőlünk, hogy milyen szempontok szerint válogatunk a települések között, hogy lehet bekerülni a műsorba?
Többször is előfordult már, hogy forgatáson hívták fel a figyelmünket egy falura. Így történt ez Liptód esetében is.
Bóly és környéke népművészeti hagyományairól készítettünk filmet. A helyi múzeumot Lantosné dr. Imre Mária mutatta be nekünk. Nagy lelkesedéssel, őszinte szeretettel mesélt erről a kis településről, ahol még őrzik a sváb konyha hagyományait. Később írott anyagot is kaptunk Tőle, majd beajánlott minket a falu vezetésének. Néhány egyeztetés után egy szép téli napon érkeztünk meg Liptódra.
Az elkészített ételek közül a legemlékezetesebb maradt a tejfölös kelt rétes. Életemben először láttam, hogy a tejfölt habbá lehet verni, ugyanúgy, mint a tejszínt. Akkor még nem sejtettük, hogy a java csak ezután következik. Amikor az egy liter tejföl, és a 10 tojás folyós krémjét belekanalazták a kihúzott rétestésztába, majd feltekerték, úgy imbolygott a rétes, hogy minden pillanatban azt vártam, a töltelék egyszer csak szökőárként valamelyik végén kitör. Naná, hogy nem így történt! Hanem a fizika törvényeivel dacolva ezt a folyós állagú katyvaszt minden különösebb gond nélkül, egy határozott mozdulattal be is rakták a tepsibe, mi pedig csak tátott szájjal bámultunk, hogy ilyen nincs, és megtapsoltuk a mutatványt. Néhány héttel később itthon én is kipróbáltam a tejfölös kelt rétest, és sikerült! Nagyon finom, ajánlom mindenkinek!
A tihanyi forgatásnak már az előkészületei is izgalmasak voltak.
Punk Ferenc, egy ősi tihanyi vendéglátó dinasztia sarja volt házigazdánk, aki órákig tudott mesélni a régi ízekről, édesanyja főztjéről.
Balaton-parti település lévén, természetesen a menü javát a halételek adták. Az első problémát a halak beszerzése jelentette. Szükségünk volt keszegre, gardára, és egy szép, kiló körüli csukára is.
Szerencsénkre a halászatnál régi kedves barátunk, Szakál Tamás segített mindenben. Kiadta a parancsot, és határidőre megérkezett a csuka a halászok hálójába. Két gond volt vele: friss volt, tehát pikkelyes, és több mint két kilót nyomott.
Az első problémánkkal ki máshoz fordulhattunk volna, ha nem a családhoz. Édesapám megtisztította a halakat, és már előkészítve vittük Tihanyba, a forgatásra. Közben fohászkodtunk, hogy a nagy csuka beleférjen a tepsibe. Végül kicsit meghajlítva, de ez is sikerült, és egy nagyon finom, látványos ételt mutathattunk be a nézőknek.
A másik történet a garda-sütésről szól. Ennek több fortélya van, ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy az előző tavaszon lemetszett, megszáradt venyigén kell sütni. A tihanyi szőlőhegyben persze ez is akadt, így aztán Varró János bácsi beirdalta – mindkét oldalán 73-szor – a halat, egyenként felhúzta vadorgona vesszőkre, és a parázson már sült is az ízletes, finom, balatoni különlegesség.
Az „Ízőrzők” című műsor ötlete valamikor 2006-ban fogalmazódott meg bennünk. Szándékunk az volt, hogy a helyi ízek, gasztronómiai különlegességek mellett bemutassuk az adott települést, a környék kirándulási lehetőségeit, látnivalóit, értékeit, megkülönböztető figyelmet szentelve a hagyományőrző kézművesek, civil csoportok munkájának.
2007 elején, a Zala megyei Kustánszegen forgattuk az első epizódot, a Göcseji Falumúzeum segítőkész munkatársainak közreműködésével. Csodálatos, emlékezetes két nap volt, amit ott töltöttünk. Aranyos, kedves emberekkel dolgozhattunk együtt, élveztük a környezet szépségét. Soha nem felejtem el, hogy az első napon, a forgatás végeztével ellátogattunk azokra a helyszínekre, ami másnap várt még ránk. Ekkor kopogtattunk először Mariska néni ajtaján. Amint beléptünk, terített asztal látványa, ínycsiklandóan finom illatok, és egy csupa mosolyból álló néni fogadtak bennünket.
Kerüljenek beljebb, kedveskéim, már elkészítettem mindent – mondta, és az asztalhoz hívott bennünket.
De Mariska néni kedves, ezeket az ételeket majd csak holnap, kamera előtt kellett volna elkészíteni! – mondtam én, egy nagy adag szorongással a gyomromban, hogy most mi lesz.
Nem baj, nem baj, majd holnap is megfőzöm, de most jöjjenek, és kóstolják meg – hangzott a válasz egy csöppnyi rosszallás nélkül.
Így indult az ismeretségünk, és persze másnap az ételek újra elkészültek, bár a kukoricacipó sütése közben annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy a kenyér kicsit megégett, amin újfent jókat nevettünk. Ebből az ismeretségből aztán két év múlva egy újabb film született, amelynek már Mariska néni lett a főszereplője. Szívből ajánlom mindenkinek, aki jó tanácsra, útmutatásra, pozitív energiákra, feltöltődésre vágyik.
Az „Ízőrzők” pedig három év alatt egyre több nézőt vonz a képernyők elé, aminek természetesen mi, készítők örülünk talán a legjobban, és igyekszünk a bizalmat megszolgálni. Ezúttal ezzel az internetes naplóval, ahol közvetlenebbül tudunk olyan történeteket is megosztani Önökkel, amelyek a kamera mellett, forgatás közben zajlanak.
A „Saját levében” blog bejegyzése 2012-ből:
http://sajatleveben.blogspot.com/2012/11/izorzok-konyhakban.html
